Hosszas fejtörés után úgy döntöttem, hogy ma irodalmi csütörtököt tartok. Tekintve, hogy este minden valószínűség szerint kártyázni és csocsózni fogok, ez amolyan eső előtt köpönyeg dolog is lehet. Az apropója nem más, mint egy évforduló: Tennessee Williams, amerikai író ma lenne pontosan 98 éves.
Az igencsak ismert és elismert úriember életművéből legtöbben a Macska a forró bádogtetőnnel, és/vagy A vágy villamosával találkozhattak. Ez utóbbinál ragadnék most le egy kicsit. Legelőször a címénél, ami eredetileg így hangzott „A Streetcar named Desire”. A villamost még szabadfordításban el is fogadnám, de ha valamit vágynak hívnak, attól még nem lesz a vágy tulajdona. Vagy az én angoltudásommal nem stimmel valami. (Egyébként a problémára a megoldás kiderül a darabból, vagy ebből a képből, ez utóbbiért köszönet Marcinak.)
Nem is kukacoskodnék a címmel, inkább Blanche tragédiájánál időznék egy csöppet. A darab hősnője (hasonlóan több másik TW hőshöz) tipikus példája annak a figurának, akitől hideglelést kapnék, ha a környezetemben lenne. Magánya, küzdelme és bukása azonban olvasva megfog, még drukkolok is neki, hogy mégiscsak boldoguljon. Az öregedő, lelkileg abszolút instabil, a magánytól rettegő nő képe egy rendkívül frappáns - mások által is előszeretettel használt – mondatával véste be magát örökre az emlékeimbe. Ez nem más, mint a „én mindig bíztam az idegen emberek jóságában”. Mit fűzhetnék hozzá? Tennessee Williams kicsit talán elcsépelt (sokan sokféleképpen nyúltak már hozzá, vagy hivatkoztak rá), de nem véletlenül, érdemes a neve után kutatni a könyvespolcon.
Azonban még tartozom egy dallal, amivel bevallom újfent gondban voltam. Ezúttal a bőség zavarával küzdöttem, ugyanis két „Desire” című dal is elindult képzeletbeli zenelejátszómon. Az első az írek rockzenei nagyágyújának „vágyakozása” ( az U2 gondolatait a témában ide kattintva hallgathatjátok meg). A második talán kevésbé ismert, bár Dr. Gregory House rajongói biztos hallották meg. Ryan Adams alkotásáról van szó, akiről mellesleg elképzelhető, hogy nem túl hálás szüleinek, hogy végül a Ryan név mellett döntöttek, és nem valami teljesen máshogy hangzót választottak. (Talán „Blájent”?) A lényeg az, hogy ez a szám is nagyon kellemes fülnek és léleknek, ide kattintva meggyőződhettek róla ti is.
Végül egy totálisan vágymentes dal mellett tettem le a voksom a nyolcvanas évekből. Legalábbis ami az előadót illeti, hiszen úgy hívják, hogy Desireless. A dal címére áhítozhatunk „Voyage Voyage” azaz utazás, kétszer egymás után. Miért is ne, hiszen „utazni élvezet”.
(Amúgy a dal kiváló lehetőség a gyönyörű „oá” hangzótársulat elsajátítására és gyakorlására. Nem megyek bele a teljes francia fonetika rejtelmeibe, de a lényeg, hogy a hölgy nem azt énekli, hogy „vájázs”, hanem hogy voájázs azaz fonetikusan „vwajaʒ")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése