Polak, Węgier dwa bratanki/I do szabli i do szklanki/Oba zuchy, oba żwawi/Niech im Pan Bóg błogosławi, azaz „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát”. Március 23-a, mind Magyarországon, mind Lengyelországban 2007 óta a magyar-lengyel barátság napja. (Újabb lelkes vendégművészünk, Dóra mesél erről még többet.)
A fenti rigmus bizonyosan régebbi keletű, akinek sikerült eljutni a gimnáziumi töri óra Lengyel-Magyar Perszonálunió a XIV. században című fejezetéhez, az biztosan találkozott vele. Akinek a középiskolai pályafutása hamarabb véget ért vagy egyszerűen a sarki Gödörben töltötte azt a 45 percet, az is biztos lehet benne, ha a világ valamely pontján belefut egy lengyelbe, az első dolog, amit hallani fog, a lengyel-magyar (bor) barátság felemlegetése lesz.
Ha most nagyon szarkasztikus lennék, azt mondanám, persze, könnyű úgy jó kapcsolatokat ápolni, hogy a történelem legzivatarosabb századaiban nem voltunk, vagyunk, leszünk (?) egymás közvetlen szomszédjai. Igaz, genetikusok azt is kimutatták, a két népcsoport között olyan szintű kromoszómális hasonlóság van, amely csak azonos apától származó emberek közt áll fent. Erről meg eszembe jut a Himnuszunk, lettél magzatod miatt ugyebár…Hagyjuk is inkább a társadalmi-történelmi-politikai halmazokat, én inkább maradnék most a kocsmaasztalnál, borgőzös, baráti körben.
Első Lengyelországi élményem egy gyerekkori sítúrához kötődik. Ültünk apukámmal a lovas szánon, én meg pislogtam ki a több rétegnyi meleg ruha alól és néztem a gyönyörű Tátra fenyőit. Apukám a kocsissal beszélgetett, ami már egy pont a lengyel-magyar barátság elméletének javára, hiszen arra is élénken emlékszem, akkoriban, a nyolcvanas évek derekán egy országgal lejjebb még a kocsisok se nagyon álltak szóba velünk. Még szolidaritásból sem.
Legközelebb már keményen a rendszerváltás után, körülbelül 2 éve jutottam el barátainkhoz, ismét a Lengyel Tátra környékére. Gyakran jártunk Zakopanéba túrázni, hegyet mászni. Aki lakott már hegyi menedékházban, ismeri az ottani, kicsit bátortábor hangulatot. A hegyi emberek tapasztalatom szerint alapból közvetlenebbek, főleg X méter fölött és Y deci lélekmelegítő itóka után. Ettől függetlenül hajlamos vagyok a Polak, Węgier dwa bratanki számlájára írni az áááááá, Hungary, magyar felismerést követő mosolyt és felénk áradó vendégszeretet.
Egy ideje Calgaryban, Kanadában fekszem és kelek. A sors fintora úgy hozta, az első kanadai főnököm, Jacek, lengyel származású, 1983-ban, menekültként érkezett ide a családjával. Első találkozásunkkor egyenesen kezet csókolt, miután megtudta, honnan érkeztem. Azóta is „nagy a szerelem”, sokszor érezzük, egy nyelvet beszélünk, összeköt a kelet / közép-európai sors. Neki nem kell magyaráznom, miért zarándokolunk, mi, magyarok az itteni lengyel boltba mustárért, vegetáért, nápolyiért, füstölt szalonnáért, kalácsért. Pontosan érti, még itt, a Sziklás-hegység szomszédságában is tudnak hiányozni a Magas-Tátra gerincei, ahol lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése