Előrebocsátanám, hogy nem értek a hokihoz. Ez persze nem akadályoz meg benne, hogy szeressem. Hetek óta készülök életem első meccsére. Mármint nem játszani fogok. A magyar válogatottat nézem meg, a finnek elleni barátságos mérkőzésükön.
Vártam ezt a pillanatot régóta. Már a „szapporói” csoda előtt is, hiszen bátyám már évek óta elkötelezett híve eme jeges sportágnak (sőt, macskám is nagy rajongó volt), és elég meggyőző tud lenni. Szóval néztem a meccseket, próbáltam felfogni, szemmel követni. S ezzel párhuzamosan egyre jobb volt látni a magyar csapat teljesítményét, vagy csak hallani a csodával határos híreket.
Így mikor ma reggel ifj. Ocskay Gábor halálhírére ébredtem ugyanaz a szavak nélküli döbbenet zsibbasztott el, amit utoljára tavaly július közepén éreztem, mikor kollégám mondta, hogy meghalt Kolonics György. (Akkor a kajak-kenusoknak az olimpia közeledett, most az A csoportba feljutó magyar hokisok készülnek az óriási kihívást jelentő világbajnokságra.)
Talán az egészséges életmód miatt, talán a kiemelkedő teljesítményüket látva, de tény, hogy hajlamosak vagyunk emberfeletti lényként kezelni a sportolókat. Olyan szuperhősként gondolunk rájuk, akiknek nem árthat se betegség, se mások. Így még megrázóbb, mikor egy pályája csúcsán álló embert elveszítünk. Az elmúlt órákban számos fórumot, kommentet megnéztem, mindenhol próbálják felfogni a felfoghatatlant. Láttam olyan hozzászólást is, melynek írója – hozzám hasonlóan – ott lesz április 2-án - a várhatóan teltházas - Papp László Budapest Sportarénában, a hokiünnepnek szánt napon talán minden eddiginél jobban kell a biztatás a fiúknak. Drukkoljunk, reménykedjünk, hogy a csapat egyik legjobb játékosának tragédiája „csak” gyászba taszítja a magyar jégkorongvilágot, de nem töri meg lendületét.
Számomra a magyar sportban a jégkorong-válogatott mutatta meg, hogy miként lehet embereket egy sportág mellé állítani, sőt rajongásra bírni csupán eredményekkel. Úgy küzdve, amiért érdemes sportközvetítéseket nézni, vagy akár meccsre járni. Ennek (egyik) koronázása lett volna április másodika, amikor a világ egyik legjobb csapata ellen lépnek jégre a magyarok. Ráadásul macidobálás is lesz, ami egy nagyon felemelő dolog. A lényege az, hogy közönség visz magával plüssmacit (vagy más állatot) a meccsre, és az első hazai gólnál ezt bedobja a jégre. Általában jótékony célú gyűjtésről van szó, mától azonban egy kicsit ez is többet jelent. Említettem a kommentezőket, olvastam, hogy valaki fekete szalagos medvével készül. Szép gesztus, lehet csatlakozni.
Felejthetetlen és örömteli pillanatokkal zárnám soraimat, és búcsúznék ifj. Ocskay Gábortól.
(a kép a Magyar Jégkorong Szövetség honlapjáról származik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése