Homály, gorillák, és a királynő

Kicsit szégyellem megtörni a lengyel-magyar baráti hangulatot, de a mai napon egy, a fülemnek rendkívül módon kedves zenész ünnepli születésnapját, s emellett nem mehetek el videóközlés nélkül.

A szóban forgó úriember Damon Albarn, aki a Blur énekeseként hívta fel először magára a figyelmet, majd az utóbbi években a Gorillaz, később pedig a The Good, the Bad and the Queen formáció élén.

Tudjátok, a Gorillaz volt az a „virtuális” csapat, melynek tagjai vicces animáció formájában jelentek meg klipjeiken, és a koncerteken is csak hallani lehetett őket, látni nem. Akinek vizuális élményre is szüksége volt Damon Albarn kapcsán a Sziget fesztiválon ezt is megkaphatta 2007-ben. Nem rossz egyik említett zenekar sem, de csak ezért – sőt még szólókarrierje okán sem – nem tartanánk ennyire fontosnak a brit zenész munkásságát.

Mindez kiegészítve, kronológiai zűrzavart teremtve megkoronázva a Blurrel már postért kiált. Pedig szegény britpop zenekarnak annyira sok nem jutott a dicsőségből és ismertségből, mint a szintén angol Oasisnek. A kilencvenes években a szigetország zenei színterén hatalmas rivális volt ez a két csapat. Különös és sajnálatos módon azonban külföldre (és főleg Magyarországra) inkább a Gallagher fivérek, és a Beatlesre erősen emlékeztető zenéjük terjedt el.

Pedig a Blur sokkal jobb zenekar volt mint az Oasis, persze innen, szubjektíven nézve. Talán némi racionális alapot nyújt e megállapításhoz, hogy a Damon vezette csapat szinte mindegyik albumán tudott valami újat, meglepőt nyújtani. Nem is csoda, hogy a britpop égbolt egyik legfényesebb csillagja voltak. Vagy legalábbis az egyik legváltozatosabbak. Ki hinné, hogy ugyanaz a zenekar követte el a Girls and Boyst és a „woohoo” rivallásból elhíresült Song 2-t? (A zenekarról egyébként volt munkahelyemen is megemlékeztem egy cikk erejéig, ez ide kattintva olvasható)

Gondban is vagyok/voltam, hogy melyik videójukkal ünnepeljem a születésnapost, mert az énekes mosolyfakasztó akcentusán (természetesen ennek a kategóriának az abszolút győztese azért Johnny Rotten marad) kívül nem találtam igazán közös pontot a Blur munkásságában. Kicsit olyan zenei halmazt fednek le, mint egy konkáv sokszög. Tudjátok, aminek lehet két olyan pontja, amit csak a halmazból (sokszögből) „kilógva” lehet összekötni.

Végül az aránylag nosztalgikus, a címével a jövőbe mutató For Tomorrow-t választottam, aminek a klipje néha olyan, mintha a londoni turisztikai bizottság rendelte volna meg a fiúktól. Ráadásul a 2003 óta nem túl aktív zenekar rajongói most igazán várhatják a holnapot, hiszen a Blur újra összeállt pár koncert erejéig, és ki tudja, hogy lesz-e megállás egy újabb stúdió albumig. (Mindenesetre mi reméljük, hogy nem.)