„Az igazat mondd, ne csak a valódit”

Tegnap, azaz március 29-e hatalmas irodalmi csomópontnak számít az életemben. Három olyan író születésnapjának az évfordulója, akikről nehezen tudnék bármi rosszat írni. Pár mondatban kitérnék rájuk, mielőtt élnénk a mának, neves zenészekkel.

E „triumvirátus” egyetlen nem magyar tagja Marcel Aymé. A francia írót leginkább novellái, és hihetetlen ötletei miatt kedveltem meg még évekkel ezelőtt. Az ő teremtménye a nő, aki egyszerre több helyen tudott jelen lenni, és ebből komoly „túlnépesedési” problémák is akadtak. Egyik regényének (Csudapofa) főhőse pedig attól válik igazán szerencsétlenné, hogy nem túl megnyerő külsejűből egyik napról a másikra szívtipróvá alakul. Aymé művészetében az a legszebb, ahogy a megfestett, teljesen valós világba belecsempészi a fantasztikus elemeket, és hétköznapivá, logikussá gyúrja őket.

Szintén nagy kedvenc, és a maga nemében különleges író Rejtő Jenő, aki pontosan három évvel Aymé után látta meg a napvilágot. Róla pár szóban már megemlékeztem, és minden valószínűség szerint még meg is fogok bővebben, úgyhogy utolsó tegnapi ünnepeltemre térnék rá: Kosztolányi Dezsőre.

Talán egyik volt az első olyan irodalmároknak, akit úgy igazán az iskolai oktatásnak köszönhetően ismertem meg. Volt némi fogalmam róla előtte is, valamennyire tetszettek is novellái. De a költészete mellett biztos elhaladtam volna magyar órák nélkül. Így is maradtak volna olyan mesterművek, mint a Nero, a véres költő, illetve az Esti Kornél „sorozat”. Viszont kihagytam volna olyan költeményeket, mint az „Akarsz-e játszani”, vagy a „Halotti beszéd”. Kár lett volna értük. Ahogy a "Boldog szomorú dal" zárógondolatáért is (Itthon vagyok itt e világban,/s már nem vagyok otthon az égben.)

Mégis, amiért mindenképpen írni szerettem volna ma Kosztolányiról az egy novellája, még pedig az Esti Kornél ciklusból. Egészen pontosan a negyedikről van szó, melynek címe is sokatmondó: „melyben régi barátjával a „Becsületes városba” tesz kirándulást. Nagyon tanulságos kis történet igazságról és hazugságról, ide kattintva ti is elolvashatjátok. Főleg azoknak ajánlom a figyelmébe, akik úgy érzik, hogy nem szoktak hazudni. Vagy mondjuk finomabban? Füllenteni.

S egy videóval már át is térnék a mára. Két általam igen nagyra tartott zenész ünnepli ma a születésnapját. Tracy Chapmanről és Eric Claptonról van szó. Közös születésnap közös videóért kiált. Igazi születésnapi ajándék; tőlük, nekünk.

És lőn sötétség

Nem lenne fair lakhelyünkkel szemben, hogy a Plútó érdekében felszólalunk, és róla nem ejtünk egy sort sem. Ráadásul ma nagy nap van: este fél 9 és fél 10 között tartják világszerte a Föld óráját. Éjjel pedig elveszítjük a tavasszal szokásos egy óránkat.

Hogy ez utóbbi mennyire hasznos, arról több órát is lehetne vitatkozni, az egyórás sötétség kicsit egyszerűbb, maradok is ennél. Bármilyen hihetetlen a kezdeményezés csupán kétéves, 2007-ben Sydney lakosainak egy része (pontosabban 2,2 millió ember és 2100 vállalat) gondolta úgy, hogy tesz egy gesztus a bolygó felé, melyen élnek, és egy órára lekapcsolnak mindent.

Mindenféle számítások születtek az akció után, hogy vajon mennyi energiát spórolhattak meg ezzel, azonban valójában az egésznek nem is itt emiatt lett igazán értelme. Gondoljunk csak bele, az ausztrál nagyváros ötletéből egy évre rá már világméretű megmozdulássá nőtte ki magát. Talán csak a „free hug” intézménye terjedt el gyorsabban. És ami még fontosabb: divat lett hozzá csatlakozni. Az idei kitűzött cél, hogy egymillió embert állítsanak a környezetvédelem sötét oldalára 60 perc erejéig.

A lényeg nemcsak az egy óra alatt megtakarított energia: egyrészt jó tudni, hogy lehet áram nélkül is jól érezni magunkat, sőt, nem árt néha kibújni a civilizációs védőburokból. Másrészt az akció másik, nem is rejtett célja a figyelemfelkeltés, és a tettekre ösztönzés. Kicsikre és nagyokra egyaránt.

A Föld órájáról mg többet tudhattok meg az esemény itt megtalálható honlapjáról. Zenei aláfestésként pedig Nelly Furtado azon korszakából választottam egy dalt, mikor még csak simán egy jól éneklő helyes lány volt, s nem pályázott a végzet asszonya szerepre. Habár lekapcsolt lámpáknál úgyis mindegy.

A villamos, a vágy és az idegenek jósága

Hosszas fejtörés után úgy döntöttem, hogy ma irodalmi csütörtököt tartok. Tekintve, hogy este minden valószínűség szerint kártyázni és csocsózni fogok, ez amolyan eső előtt köpönyeg dolog is lehet. Az apropója nem más, mint egy évforduló: Tennessee Williams, amerikai író ma lenne pontosan 98 éves.

Az igencsak ismert és elismert úriember életművéből legtöbben a Macska a forró bádogtetőnnel, és/vagy A vágy villamosával találkozhattak. Ez utóbbinál ragadnék most le egy kicsit. Legelőször a címénél, ami eredetileg így hangzott „A Streetcar named Desire”. A villamost még szabadfordításban el is fogadnám, de ha valamit vágynak hívnak, attól még nem lesz a vágy tulajdona. Vagy az én angoltudásommal nem stimmel valami. (Egyébként a problémára a megoldás kiderül a darabból, vagy ebből a képből, ez utóbbiért köszönet Marcinak.)

Nem is kukacoskodnék a címmel, inkább Blanche tragédiájánál időznék egy csöppet. A darab hősnője (hasonlóan több másik TW hőshöz) tipikus példája annak a figurának, akitől hideglelést kapnék, ha a környezetemben lenne. Magánya, küzdelme és bukása azonban olvasva megfog, még drukkolok is neki, hogy mégiscsak boldoguljon. Az öregedő, lelkileg abszolút instabil, a magánytól rettegő nő képe egy rendkívül frappáns - mások által is előszeretettel használt – mondatával véste be magát örökre az emlékeimbe. Ez nem más, mint a „én mindig bíztam az idegen emberek jóságában”. Mit fűzhetnék hozzá? Tennessee Williams kicsit talán elcsépelt (sokan sokféleképpen nyúltak már hozzá, vagy hivatkoztak rá), de nem véletlenül, érdemes a neve után kutatni a könyvespolcon.

Azonban még tartozom egy dallal, amivel bevallom újfent gondban voltam. Ezúttal a bőség zavarával küzdöttem, ugyanis két „Desire” című dal is elindult képzeletbeli zenelejátszómon. Az első az írek rockzenei nagyágyújának „vágyakozása” ( az U2 gondolatait a témában ide kattintva hallgathatjátok meg). A második talán kevésbé ismert, bár Dr. Gregory House rajongói biztos hallották meg. Ryan Adams alkotásáról van szó, akiről mellesleg elképzelhető, hogy nem túl hálás szüleinek, hogy végül a Ryan név mellett döntöttek, és nem valami teljesen máshogy hangzót választottak. (Talán „Blájent”?) A lényeg az, hogy ez a szám is nagyon kellemes fülnek és léleknek, ide kattintva meggyőződhettek róla ti is.

Végül egy totálisan vágymentes dal mellett tettem le a voksom a nyolcvanas évekből. Legalábbis ami az előadót illeti, hiszen úgy hívják, hogy Desireless. A dal címére áhítozhatunk „Voyage Voyage” azaz utazás, kétszer egymás után. Miért is ne, hiszen „utazni élvezet”.

(Amúgy a dal kiváló lehetőség a gyönyörű „oá” hangzótársulat elsajátítására és gyakorlására. Nem megyek bele a teljes francia fonetika rejtelmeibe, de a lényeg, hogy a hölgy nem azt énekli, hogy „vájázs”, hanem hogy voájázs azaz fonetikusan „vwajaʒ")

Gyászos reggel

Előrebocsátanám, hogy nem értek a hokihoz. Ez persze nem akadályoz meg benne, hogy szeressem. Hetek óta készülök életem első meccsére. Mármint nem játszani fogok. A magyar válogatottat nézem meg, a finnek elleni barátságos mérkőzésükön.

Vártam ezt a pillanatot régóta. Már a „szapporói” csoda előtt is, hiszen bátyám már évek óta elkötelezett híve eme jeges sportágnak (sőt, macskám is nagy rajongó volt), és elég meggyőző tud lenni. Szóval néztem a meccseket, próbáltam felfogni, szemmel követni. S ezzel párhuzamosan egyre jobb volt látni a magyar csapat teljesítményét, vagy csak hallani a csodával határos híreket.

Így mikor ma reggel ifj. Ocskay Gábor halálhírére ébredtem ugyanaz a szavak nélküli döbbenet zsibbasztott el, amit utoljára tavaly július közepén éreztem, mikor kollégám mondta, hogy meghalt Kolonics György. (Akkor a kajak-kenusoknak az olimpia közeledett, most az A csoportba feljutó magyar hokisok készülnek az óriási kihívást jelentő világbajnokságra.)

Talán az egészséges életmód miatt, talán a kiemelkedő teljesítményüket látva, de tény, hogy hajlamosak vagyunk emberfeletti lényként kezelni a sportolókat. Olyan szuperhősként gondolunk rájuk, akiknek nem árthat se betegség, se mások. Így még megrázóbb, mikor egy pályája csúcsán álló embert elveszítünk. Az elmúlt órákban számos fórumot, kommentet megnéztem, mindenhol próbálják felfogni a felfoghatatlant. Láttam olyan hozzászólást is, melynek írója – hozzám hasonlóan – ott lesz április 2-án - a várhatóan teltházas - Papp László Budapest Sportarénában, a hokiünnepnek szánt napon talán minden eddiginél jobban kell a biztatás a fiúknak. Drukkoljunk, reménykedjünk, hogy a csapat egyik legjobb játékosának tragédiája „csak” gyászba taszítja a magyar jégkorongvilágot, de nem töri meg lendületét.

Számomra a magyar sportban a jégkorong-válogatott mutatta meg, hogy miként lehet embereket egy sportág mellé állítani, sőt rajongásra bírni csupán eredményekkel. Úgy küzdve, amiért érdemes sportközvetítéseket nézni, vagy akár meccsre járni. Ennek (egyik) koronázása lett volna április másodika, amikor a világ egyik legjobb csapata ellen lépnek jégre a magyarok. Ráadásul macidobálás is lesz, ami egy nagyon felemelő dolog. A lényege az, hogy közönség visz magával plüssmacit (vagy más állatot) a meccsre, és az első hazai gólnál ezt bedobja a jégre. Általában jótékony célú gyűjtésről van szó, mától azonban egy kicsit ez is többet jelent. Említettem a kommentezőket, olvastam, hogy valaki fekete szalagos medvével készül. Szép gesztus, lehet csatlakozni.

Felejthetetlen és örömteli pillanatokkal zárnám soraimat, és búcsúznék ifj. Ocskay Gábortól.

(a kép a Magyar Jégkorong Szövetség honlapjáról származik)

Homály, gorillák, és a királynő

Kicsit szégyellem megtörni a lengyel-magyar baráti hangulatot, de a mai napon egy, a fülemnek rendkívül módon kedves zenész ünnepli születésnapját, s emellett nem mehetek el videóközlés nélkül.

A szóban forgó úriember Damon Albarn, aki a Blur énekeseként hívta fel először magára a figyelmet, majd az utóbbi években a Gorillaz, később pedig a The Good, the Bad and the Queen formáció élén.

Tudjátok, a Gorillaz volt az a „virtuális” csapat, melynek tagjai vicces animáció formájában jelentek meg klipjeiken, és a koncerteken is csak hallani lehetett őket, látni nem. Akinek vizuális élményre is szüksége volt Damon Albarn kapcsán a Sziget fesztiválon ezt is megkaphatta 2007-ben. Nem rossz egyik említett zenekar sem, de csak ezért – sőt még szólókarrierje okán sem – nem tartanánk ennyire fontosnak a brit zenész munkásságát.

Mindez kiegészítve, kronológiai zűrzavart teremtve megkoronázva a Blurrel már postért kiált. Pedig szegény britpop zenekarnak annyira sok nem jutott a dicsőségből és ismertségből, mint a szintén angol Oasisnek. A kilencvenes években a szigetország zenei színterén hatalmas rivális volt ez a két csapat. Különös és sajnálatos módon azonban külföldre (és főleg Magyarországra) inkább a Gallagher fivérek, és a Beatlesre erősen emlékeztető zenéjük terjedt el.

Pedig a Blur sokkal jobb zenekar volt mint az Oasis, persze innen, szubjektíven nézve. Talán némi racionális alapot nyújt e megállapításhoz, hogy a Damon vezette csapat szinte mindegyik albumán tudott valami újat, meglepőt nyújtani. Nem is csoda, hogy a britpop égbolt egyik legfényesebb csillagja voltak. Vagy legalábbis az egyik legváltozatosabbak. Ki hinné, hogy ugyanaz a zenekar követte el a Girls and Boyst és a „woohoo” rivallásból elhíresült Song 2-t? (A zenekarról egyébként volt munkahelyemen is megemlékeztem egy cikk erejéig, ez ide kattintva olvasható)

Gondban is vagyok/voltam, hogy melyik videójukkal ünnepeljem a születésnapost, mert az énekes mosolyfakasztó akcentusán (természetesen ennek a kategóriának az abszolút győztese azért Johnny Rotten marad) kívül nem találtam igazán közös pontot a Blur munkásságában. Kicsit olyan zenei halmazt fednek le, mint egy konkáv sokszög. Tudjátok, aminek lehet két olyan pontja, amit csak a halmazból (sokszögből) „kilógva” lehet összekötni.

Végül az aránylag nosztalgikus, a címével a jövőbe mutató For Tomorrow-t választottam, aminek a klipje néha olyan, mintha a londoni turisztikai bizottság rendelte volna meg a fiúktól. Ráadásul a 2003 óta nem túl aktív zenekar rajongói most igazán várhatják a holnapot, hiszen a Blur újra összeállt pár koncert erejéig, és ki tudja, hogy lesz-e megállás egy újabb stúdió albumig. (Mindenesetre mi reméljük, hogy nem.)

Fehér-piros-fehér-zöld

Polak, Węgier dwa bratanki/I do szabli i do szklanki/Oba zuchy, oba żwawi/Niech im Pan Bóg błogosławi, azaz „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát”. Március 23-a, mind Magyarországon, mind Lengyelországban 2007 óta a magyar-lengyel barátság napja. (Újabb lelkes vendégművészünk, Dóra mesél erről még többet.)

A fenti rigmus bizonyosan régebbi keletű, akinek sikerült eljutni a gimnáziumi töri óra Lengyel-Magyar Perszonálunió a XIV. században című fejezetéhez, az biztosan találkozott vele. Akinek a középiskolai pályafutása hamarabb véget ért vagy egyszerűen a sarki Gödörben töltötte azt a 45 percet, az is biztos lehet benne, ha a világ valamely pontján belefut egy lengyelbe, az első dolog, amit hallani fog, a lengyel-magyar (bor) barátság felemlegetése lesz.

Ha most nagyon szarkasztikus lennék, azt mondanám, persze, könnyű úgy jó kapcsolatokat ápolni, hogy a történelem legzivatarosabb századaiban nem voltunk, vagyunk, leszünk (?) egymás közvetlen szomszédjai. Igaz, genetikusok azt is kimutatták, a két népcsoport között olyan szintű kromoszómális hasonlóság van, amely csak azonos apától származó emberek közt áll fent. Erről meg eszembe jut a Himnuszunk, lettél magzatod miatt ugyebár…Hagyjuk is inkább a társadalmi-történelmi-politikai halmazokat, én inkább maradnék most a kocsmaasztalnál, borgőzös, baráti körben.

Első Lengyelországi élményem egy gyerekkori sítúrához kötődik. Ültünk apukámmal a lovas szánon, én meg pislogtam ki a több rétegnyi meleg ruha alól és néztem a gyönyörű Tátra fenyőit. Apukám a kocsissal beszélgetett, ami már egy pont a lengyel-magyar barátság elméletének javára, hiszen arra is élénken emlékszem, akkoriban, a nyolcvanas évek derekán egy országgal lejjebb még a kocsisok se nagyon álltak szóba velünk. Még szolidaritásból sem.

Legközelebb már keményen a rendszerváltás után, körülbelül 2 éve jutottam el barátainkhoz, ismét a Lengyel Tátra környékére. Gyakran jártunk Zakopanéba túrázni, hegyet mászni. Aki lakott már hegyi menedékházban, ismeri az ottani, kicsit bátortábor hangulatot. A hegyi emberek tapasztalatom szerint alapból közvetlenebbek, főleg X méter fölött és Y deci lélekmelegítő itóka után. Ettől függetlenül hajlamos vagyok a Polak, Węgier dwa bratanki számlájára írni az áááááá, Hungary, magyar felismerést követő mosolyt és felénk áradó vendégszeretet.

Egy ideje Calgaryban, Kanadában fekszem és kelek. A sors fintora úgy hozta, az első kanadai főnököm, Jacek, lengyel származású, 1983-ban, menekültként érkezett ide a családjával. Első találkozásunkkor egyenesen kezet csókolt, miután megtudta, honnan érkeztem. Azóta is „nagy a szerelem”, sokszor érezzük, egy nyelvet beszélünk, összeköt a kelet / közép-európai sors. Neki nem kell magyaráznom, miért zarándokolunk, mi, magyarok az itteni lengyel boltba mustárért, vegetáért, nápolyiért, füstölt szalonnáért, kalácsért. Pontosan érti, még itt, a Sziklás-hegység szomszédságában is tudnak hiányozni a Magas-Tátra gerincei, ahol lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.

A bolygó tragédiája

Bár a cím sugallhatná ezt is, mégsem vad környezetvédő perceim következnek, a mai napon a Naprendszer egyik legvitatottabb sorsú tagjáról, a hánytatott megítélésű Plútóról van szó.

Azt is mondhatnánk, hogy súlyos diszkrimináció áldozata lett szegény ott a távolban, megfosztották bolygóságától. Bár igaz ami, igaz, magát a címet is a csillagászoktól kapta. Az, hogy találtak nála nagyobb égitestet ott a környéken csak mellékes körülmény. A Naprendszer ezen zugából nézve szegény Plútót kigolyózták ( vagy kibolygózták?). Esetleg mondhatnánk úgyis, hogy alaposan elplútóztak vele.

Pedig a történet szépen indult, egészen 1915-ig mennék vissza az időben, mikor először kapták lencsevégre főhősünket, éppen március 19-én. Ekkor még nem vették bolygószámba, erre majd 15 évet kellett még várnia. A földlakók bolygóként könyvelték el az ismeretlen ismerőst, és ez a gondolat pontosan 76 éven keresztül megfelelt mindenkinek.

Aztán szép lassan egyre több lett a kétség az emberiségben, közülük is leginkább a csillagászokban, hogy vajon helyesen ítélték-e meg a római alvilágistenről elnevezett égitestet. Nem voltak megelégedve a méreteivel, s ferde szemmel nézték pályaválasztását is. Így 2006 nyarán a legtávolabbi, s legkisebb „földrokont” leminősítették, már csak törpebolygó.

Naprendszerünk szegényebb lett egy bolygóval, a Plútó meg egy illúzióval. Planéta engesztelő dalt választottam éppen ezért a mai napra, a norvég Kaada fegyvertárából. Róluk talán csak annyit egyelőre, hogy van egy „Hungarian Kiss” (magyar csók) című daluk is. (Nem mellesleg a mostanság épp újra összeállóban lévő Faith No More énekesével, Mike Pattonnal is dolgozott együtt John Erik Kaada, de ez már egy másik történet.) Ami viszont most a legfontosabb, az a „That’s life o-oh” (c’est la vie , mondanánk magyarul) . Biztos vagyok benne, hogy ezután még a Plútó se tudna ránk haragudni.

Jó ringatozást!